A Jóisten életreszóló alakítása

Milyennek kell lennie egy megvallásnak, nem tudom. Egyet tudok, őszintén leírni, amit gondolok, érzek. Ahogy kezdõdött: édesanyám unszolására elmentem egy barátommal egy alkalomra még a kezdetek kezdetén.
Az ember gondolkodása túlságosan is a világi dolgokra fókuszál és ezzel így voltam én is, ezért valamiért akkor, ott nem érintett meg a dolog.

Utána évekig kerültem az egyházat, pedig nem mondhatnám, hogy nem lett volna szükségem a Jóisten segítségére.

Már akkor is, sõt mondhatnám óvódás korom óta túlsúlyos voltam, hatványozottan erõs asztmával fûszerezve, ami azt eredményezte, hogy 18 évesen, felnõtté válásomkor rokkantnyugdíjas is lettem.

A fogyókúrának el sem tudnám mondani, hányszor futottam neki vagy mondhatnám azt is, ami a kövér emberekre jellemzõ, hogy még két evés közben is diétáztam.

Kis prücsök kormomban meg csont és bõrként, semmit nem ettem meg, mindent kiköptem.

Édesanyám késõbb, 14 éves koromban mondta, bárcsak most köpnéd ki.

A túlsúly természetesen mindenre kihatott, és mivel jó néhány számmal különböztem a többiektõl, ez megbélyegzést, kirekesztettséget eredményezett. A kövérség okozta problémákat nem is sorolnám tovább, mert csak az tudja, mit jelent, aki ebben a cipõben járt, jár.

A történethez itt kapcsolódik, hogy volt egy nagyon jó barátom a szó legigazibb értelmében. Barátként talán az egyetlen ember, aki mindent tudott rólam és viszont. Közösen terveztük, hogy kimegyünk Amerikába dolgozni, de egy betegség közbeszólt. Utunk elõtt két hónappal sokadszorra elkezdtem fogyózni, sajnos akkor még botor módon, koplalással. Az én negatív példámat követve Õ is, pedig nem is volt túlsúlyos. Egy-két hétre rá leállt a gyomormûködése és a vérképe elõrevetített egy bõdületes tortúrát. Kimutatták, hogy leukémiás és annak is a legagresszívebb változata. Az érzés minden szempontból leírhatatlan, belül kicsit magamat okoltam. Akkor megfogadtam, hogy nem megyek ki az államokba, hanem mellette maradok és segítem, amiben tudom. Minden másodpercben, amikor errõl gondolkodom, arra kell rájönnöm, hogy a Jóisten rajta keresztül, nekem segített.

Nem ecsetelem a kemoterápiákkal és az átültetés elszigeteltségével járó nehéz, reménykedéssel átszõtt hónapokat, mert nem is érezhetem át, csak töredék részét. Egyet tudok, hihetetlen példaképpé vált számomra az élni vágyásával, emberszeretetével, ahogy a bajban még Õ, és rajta keresztül a Jóisten adott szavaival erõt, energiát mindenkinek a környezetében. Bemutatott egy edzõhölgynek. Megfogadtam Imre barátomnak, hogy ennyi kínlódás és hiábavaló próbálkozás után igenis sikerülni fog. Együtt kezdtük el a munkát, melynek beérett gyümölcsét Imre barátom már csak föntrõl, egy felhõn csücsülve láthatja. Sajnos nincs már köztünk, a Jóisten valahol máshol adott neki feladatot, de a szívemben örökre él. Érdekes dolog ez, sokszor dolgokat magunkért nem vagyunk képesek megtenni, de másokért igen.

Elindultam egy ösvényen, ami sok küzdelem után egy olyan mezõre vitt, ahol megtaláltam azt, mit a kezdetektõl kerestem.

Elkezdtem fitnessre járni. Elindult a fogyásom. Ültem egy vadidegen, utópisztikusnak ható edzõteremben. Érdekes volt, és ez enyhe kifejezés, természetesen béna voltam de mindenki az elhatározást és akaraterõt látta bennem. Minden motivált: a fogadalmam, az edzõm, és amikor már teljes volt a kimerülés, erõért, energiáért fohászkodtam és kaptam. Sok-sok holtponton átesve lassan de biztosan jöttek az eredmények. Elindult egy fogyókúraverseny melyhez kapcsolódva jó néhány sajtóorgánum felületén kaptam szereplési lehetõséget. Úton-útfélen megszólítottak, áramlott felém a szeretet, amibõl a folytatáshoz merítettem. Sikerült 4 hónap alatt leadnom 50 kilót úgy, hogy karácsony elõtt kezdtem, és húsvét után hagytam abba. Amikor már kezdtek alakulni a dolgok, elvesztettem egy fontos embert az életembõl és a munkahelyemet. Ekkor nagyon sokat segített a Jóisten. Arra kellett rájöjjek, hogy mi csak hisszük, hogy irányítjuk az életünket, de azt a Jóisten teszi. Azóta azt kell, hogy mondjam, érzem ezt az irányítást, szellemi vezetést, és hálás vagyok érte.

Ebben az idõben indult el a tv-ben egy felhívás. Egy késõbbi mûsorhoz kerestek alanyokat, amelyben mûtéttel korrigálták az ember testi hibáit. Valami, most már tudom, egy belsõ hang, a Szent Szellem arra késztetett, hogy ide jelentkeznem kell, hisz az ötvenes mínusz hagyott egy 25 számmal nagyobb ruhát, melyben léteznem kellett. Sok rostán átestem, a választás mégis több ezerbõl rám és még néhány sorstársamra esett. Mindenért hálás vagyok, mert én csak kaptam és kaptam. Úgy érzem, én is kaptam küldetést.

Ezt nagy túlzással arra értem, hogy volt olyan résztvevõ, aki kicsit nehezebben élte meg ezt az idõszakot és Õ kérdezte tõlem:

Robi te mindig vidám vagy, hogy vagy képes rá? Honnan merítesz?

Ekkor megajándékoztam egy kék imakönyvvel.

Az igazsághoz hozzátartozik, restellem, én sem forgatom minden nap, de a Jóisten bennem él és próbálok napjaimban neki tetszõn cselekedni.

Édesanyámnak rengeteget köszönhetek, aki felnyitotta a szemem és saját példájával, pásztorként megmutatta, hogy mennyire fontos a HIT.

És hogy mi van most? 60 kilogramm lefogyásával 180 fokban változott az életem, lépésrõl lépésre teljesülnek az álmaim. A Testnevelési Egyetem Sportoktatói tanfolyamának befejezése után, vendégeim belémfektetett bizalmával megerősítve főállásban edzõ vagyok, melynek minden pillanatát élvezem.

Dicsőség Istennek!

Robi